Bűncselekmény esetén általában a rendőrséget szoktuk hívni, és nem a kalasnyikovot kapjuk elő. Még.

A rendőrökről az a tapasztalat kezd kialakulni, hogy - nyilván a komolyabb bűncselekményeket kivéve - megpróbálják lepattintani a melót. Ha nem rögzítik teljeskörűen a nyomokat, nem foglalják le a bizonyítékokat, nem végeznek el különféle nyomozati cselekményeket, mint házkutatás, tanúk meghallgatása, ilyesmi, akkor bizony 30 nap múlva lezárható az ügy mert az elkövető felderítése nem sikerült. A vigasztaló mondat persze ott virít a nyomozást megszüntető határozat végén, hogy amennyiben új információ lesz, folytatják a nyomozást, de mitől lenne.

Így csak kétszer kell foglalkozni az üggyel, a feljelentés és a nyomozást megszüntető határozat elkészítésekor.

Persze szerencsésebb lenne, ha az ember be se jött volna, mert akkor nem rontja a felderítési statisztikákat.

A játéktér persze elég nagy, vagyon elleni bűncselekmények esetén elég az okozott kárt kissé alábecsülni, becsusszan az aktuális értékhatár (most éppen 50 ezer forint) alá, és már nem is bűncselekmény, hanem szabálysértés, nyomozzon a jegyző.

Kissé bonyolultabb az értékhatár nélküli eseteknél, ahol hivatalból eljárást kell indítani. Vegyük például a múlt heti kutyamérgezéses esetet. (http://szagertoivelemeny.blog.hu/2015/02/27/ma_gyilkossag_tortent)

Megtörtént a dolog, van pár biztos pont a dologban: egy állat elpusztult, egy majdnem, tehát a Btk. 244 § szerinti cselekmény (állatkínzás) megvalósult. Ebből következően van:

• elkövető
• elkövetés eszköze
• bizonyíték

csak meg kéne találni, vagy ha szem előtt van, fel kellene használni.

A szerencsétlen, elpusztult kutya előlépett bizonyítékká, legalábbis jogi értelemben. Benne van a méreg, benne van az a csalétek, amibe a mérget csomagolták. ha meg bizonyíték, akkor kellene kezdeni vele valamit, hogy a bizonyíték se semmisüljön meg, ne sérüljön, felhasználható legyen bizonyítékként, ilyesmi.

Ezzel már a bizonyíték és az elkövetés eszköze is megvan.

Az elkövető érdekesebb eset, mivel okos ember nem gyanúsít meg senkit, főleg nem írásban, mert hamar hamis vád kerekedhet belőle. Még az sem kell a hamis vádhoz (jogilag), hogy valóban hamis legyen az a vád, elég ha véletlenül az ember nem tudja azt bizonyítani. De ha már valaki gyanúsított, akkor van olyan fogalom, hogy halaszthatatlan nyomozati cselekmény, amikor fennáll annak a veszélye, hogy a bizonyíték eltűnik vagy megsemmisül. Ilyenkor a rendőrségnek akár házkutatást is van joga végezni.

Ha ezzel szemben az intézkedő rendőr lebeszél a feljelentésről, azt javasolja, hogy vitessem el a kutyát a gyepmesterrel (azaz: tüntessem el a bizonyítékot), és mindezt hosszas telefonálást követően, azaz feltehetően utasításra, akkor ismét egy olyan ügy kezd kialakulni, ahol nem azért nem lesz meg az elkövető (ha nem lesz meg), mert olyan nagyon okos volt, hanem azért, mert akinek feladata lenne az ügyben, az időt és pénzt akar spórolni.

Ebből egyenesen következik az, hogy az egyszerű ember is fel tudja mérni, mi az a szint, amire a rendőrség még nem mozdul rá, sőt a rá nem mozdulás mellett a sértettet is lebeszéli a jogi útról, és ilyen szintű cselekményeket fog elkövetni, mert egészen biztos, hogy megússza.

És ez a hozzáállás a bűncselekmények számát növeli. Nem statisztikailag, hiszen nem lesz belőle ügy, hanem valójában, így az egyszerű állampolgárok szubjektív biztonságérzetét csökkenti, és a bosszúállás esélyét növeli. Igaz, hogy a magánbosszú már a statisztikába is beleszámító, súlyosabb bűncselekményeket fog eredményezni, de legalább azok a nyilvánvalóságuk okán javítani fogják a felderítési statisztikákat, az eredeti cselekményekkel ellentétben.