Minden elmúlik egyszer, az életünk is.

Valamilyen mérték lehet az, hogy hány ember jelenik meg a temetéseden, aki őszintén gyászol, és hány ember fog emlékezni az rád.

Sokszor nem sikerül teljesen úgy élni, hogy az ember ne maradjon tök egyedül, holott arra lenne szüksége, hogy esténként meghallgassák, és gondoljanak rá. Nem mindig van olyan, aki azon túl, hogy hiányolni fog, többet is akarna tenni.

Persze az egyedüllétnek is megvannak az előnyei, sokan vágynak rá, akik nincsenek egyedül, mint ahogy azok, akik egyedül vannak, az ellenkezőjét szeretnék.

Ilyen az emberi természet, sosem jó az, ami van, és akkor érezzünk leginkább valaminek (vagy valakinek) a hiányát, amikor már nem kaphatjuk meg.

Ezért számomra nem az az elvárás, hogy kapjak, hanem az, hogy adjak, és bár nem fogom látni a sok embert a fák között, virágokkal, egészen biztos vagyok benne, hogy lesznek páran.

És közülük egy-kettő bánni fogja, hogy nem tett hamarabb valamit, amit most már megtenne. De már késő.

Marad az elszalasztott dolgok miatti keserűség.