Mindenki sokat találkozik pedagógusokkal tanárokkal, először munkadarabként, utána pedig egy másik munkadarab egyik szülőjeként.

Azt megértem, hogy egy nagyobb társaság életének szervezésekor nem lehet mindenkire tekintettel lenni, így például egy szülői értekezlet időpontja sem kívánságműsor - bizonyos határig. Ugyanis azért szerencsés lenne ha több embernek felelne meg az időpont, mint amennyinek nem.

De konkrétan nekem sem az időpontokkal, hanem a kommunikációval van bajom. Azért, mert a tanár ahhoz szokott, hogy kijelent, és pont. Vita nincs. Csakhogy ez a gyerekeknél még csak-csak elmegy (és köszönet azoknak, akik nem így csinálják), de felnőtt emberekkel nem lehet (vagy nem érdemes) azt megtenni, hogy kijelent valamit, és akkor is ragaszkodik hozzá, ha az történetesen nem igaz. Azt hiszi, ettől lesz tekintélye.

Hogy mindenki értse, miről beszélek, álljon itt két példa.

Egyházi iskola, augusztus legvége. Jön a levél, amelyben a sok dörgedelem mellett tájékoztatnak az évnyitó és a szülői értekezlet időpontjáról. Konkrétan annyit lehet tudni, hogy évnyitó 10 óra, utána ünnepi mise, ezt követően szülői értekezlet. És mivel ez az egész otthonról 200 km-re, hétköznap van, bátorkodtam megkérdezni, hány órakor van a szülői értekezlet.

A válasz csak ennyi volt:

- A mise után.

Csakhogy az két óránál tovább tart, az évnyitót sem lehet megsaccolni időben. Tehát valamikor délután 2 és 6 óra között. 

Köszönöm. Nem mentem el.

Itt normális kommunikációval könnyebben elérhető lett volna az a cél, ami egy szülői értekezletnek a célja kellene, hogy legyen: lehetőleg minden érdekelt jelenjen meg. A különböző ünnepi szertartásokon miért is kötelező a szülők részvétele?

A másik példa:

A tanár elvette a gyerek tabletjét. Ez eddig OK, de nem adta vissza aznap délután, csak a következő héten, amikor bementem szólni. Szóvá tettem, hogy nem örülök, hogy egy százezer forintos eszközt nem adnak vissza, erre csak annyi volt a válasz, hogy

- Ez nem ér százezer forintot, magát átverték. A férjem villamosmérnök, jobban tudom.

És itt nem az a lényeg, hogy egy gyerek vigyen-e magával ezt-azt és milyen értékben. A lényeg az, hogy egy tanár azért ért jobban az informatikához, mint egy informatikai szakértő, mert a férje az, aki. Ami nyilvánvalóan baromság. Ha az apám orvos, már műthetek is?

A tanár az arrogáns stílusával ellenszenvet és ellenállást szül, ez pedig hosszú távon neki is rossz lesz. Akadhat olyan eset a későbbiekben, amikor ő követ el hibát, és neki sem lesz mindegy, hogy a korábban megsértett szülő elfogadja a bocsánatkérését, vagy feljelentést tesz. Például.

A gond azzal van - és ez a két példa csupán szemléltetése a jelenségnek - hogy a tanárok (és szándékosan nem írok pedagógust) felsőbbrendűnek érzik magukat a népnél. És nem csak annak érzik magukat, hanem ezt úton-útfélen éreztetik is. Az átlagember meg nem mer szólni, mert a gyerekének hirtelen le fog romlani a bizonyítványa.

Az egész erős hasonlóságot mutat a diktatúrával. Meghatároznak szabályokat, amelyek csakis nekik jók, és ha valaki szót emel ellene jogtalan bosszúval (leromlanak a gyerek jegyei) kikényszerítik azok betartását, ahelyett, hogy a "kommunikáció" és a "motiváció" szavak jelentését megnéznék az értelmező szótárban.

Ennek következtében ráadásul az érdekeinek érvényesítésére képtelen vagy alkalmatlan szülővel megáldott gyerekek jegyei lesznek jobbak, kinevelve a meghunyászkodó társadalmat.

Pedig már így is túl sokszor hallottam a "birka nép" kifejezést.