Sokat néztem a műsorokat, amit vezettél, sőt egyszer volt szerencsém veled játszani. Bírom a stílusodat, a humorodat.

De a Szemlélek blogon, (ahol arról írsz, hogy mennyi ér a vizes VB) megjelent írásoddal kapcsolatban lenne egy fontos megjegyzésem.

Ott - többek között - ezeket írod:

Az ugyanis nem mérhető például, hogy az ide látogató külföldiek milyen élményekkel gazdagabban mennek haza, visszajönnek-e, mert jól érezték magukat. És közülük, akik döntéshozók, milyen döntést hoznak, amikor magyar emberekről, Magyarországgal kapcsolatos ügyekről kell dönteniük? És vajon mit mesélnek otthon rólunk és az élményeikről? Ennek hatására hány ismerősük kerekedik fel, hogy megnézze ezt az országot? És azok, akik televízión nézik a közvetítéseket szerte a nagyvilágban, kedvet kapnak-e utazásra, amikor látják a Balatont, a Vajdahunyad várat, a Parlamentet, a Dunát, a várat? Amikor látják az uszodák hangulatát, kíváncsivá válnak-e, hogy kik ezek az emberek, akik ilyen szenvedélyesen szurkolnak?

És azok a magyarok, akik nézik az eseményeket? Magam a nyílt vízi úszáson és a Duna Arénában személyesen is megtapasztaltam, hogy a nézők csillogó szemmel, élményekkel gazdagabban távoznak a versenyekről. Láttam, hogy még az úszóversenyek délelőtti előfutamai után is mosolyogva távoztak a nézők,és sokan álltak sorba azonnal, hogy újabb jegyet vegyenek a következő napok valamelyikére, mert újra az élmény részesei akarnak lenni. És akkor még nem is beszéltünk az úszóversenyek esti programjáról, amikor még akár a magyar himnuszt is elénekelhették. Nem beszéltünk a vízilabda meccsekről sem, arról, amiben mi vagyunk a világ legjobbjai, még akkor is, ha nem mi nyerünk. Látni a tévéközvetítések során is a sok-sok kifestett, sállal, zászlóval és egyéb szurkolásra alkalmas eszközzel felszerelt embereket – és ami még fontosabb, gyerekeket. Ezek az emberek legközelebb is jegyet váltanak majd sporteseményekre. Ezek a gyerekek örökké szurkolókká válnak és ki tudja, ki lesz közülük sportoló, sportvezető, ki lesz közülük majd egyszer szponzor, közülük hány fogja majd maga is elvinni a gyerekét sporteseményre, vagy viszi majd el egyszer egy uszodába, sportpályára, sportcsarnokba, hogy sportoljon?

Amikor a Duna Arénában a versenyek és az eredményhirdetés lebonyolítását próbáltuk, magyar kisgyerekek alakították a sportolókat. Úgy vonultak be zenére, mint a nagyok, majd leúszták a távot abban a medencében, amely Hosszú Katinkára, Cseh Lacira és a világ legnagyobb úszóira várt. A végén ugyanúgy integettek, és a dobogón ugyanúgy vették át az érmek szerepét pótló akkreditációs kártyájukat, mint a hőseik. Láttam az arcukon az átszellemült boldogságot. Láttam rajtuk, hogy elképzelik, átélik, hogy ők a világ legnagyobb úszói. Olyan élmény volt nekik, ami olyan messzire repítheti őket, hogy egyszer mindez a valóságban is megtörténhet velük. Mennyit ér, ha ez az élmény olyan erőt ad, ami valamelyiküket egyszer egy igazi világbajnoki éremig elkíséri?

És azt ki tudja mérni, hogy mi magyarok, akik Mohács óta vesztesnek tartjuk magunkat, mennyi önbizalmat merítünk abból, hogy egy ilyen hatalmas világeseményt ilyen színvonalon tudunk megrendezni? Hogy az egész világ minket figyel? Hogy az itt lévő sportolók, sportemberek egyöntetűen elégedettek a szervezéssel, a helyszínekkel és a hangulattal? Magam külföldiekkel dolgoztam együtt. Balatonfüreden és Budapesten is többször részese voltam a „hűha” élményüknek. Pedig ők számos világversenyen jártak már.  Német, amerikai, angol, ausztrál kollégák kérdés nélkül, maguktól mondták nem egyszer: Gábor,a szervezés remek, Gábor, ez helyszín gyönyörű, Gábor ilyen szurkolást még nem láttunk sehol. Nekem is volt szerencsém sok világversenyen jelen lenni, igenis jó érzés, hogy amit eddig csak külföldön tapasztaltam, az most nálunk valósult meg. Mi is képesek vagyunk arra, amire angolok, kínaiak, brazilok, franciák – nálunk sokkal nagyobb országok. Nekünk magyaroknak, egy ilyen kicsi országnak, kicsi nemzetnek nem sok kitörési lehetőségünk van, de a sport egyértelműen az. Nem csak a sportsikerek, de az ilyen események megrendezése is. Most jó magyarnak lenni itthon, és külföldiekkel egy társaságban egyaránt.

A fentiekkel egyetértek, de ezek az élmények, érzések akkor is meglennének, ha a rendezési költségek nem emelkedtek volna a tízszeresére, ha az ugrótorony ára nem lenne ötszöröse a kazanyi VB ugrótornyának, ha az egész rendezvényen nem gazdagodott volna ki tudja kicsoda a költségek több, mint felével.

A pénzben ki nem fejezhető hasznok nem csökkentek volna attól, ha az egész VB-t reális áron valósítják meg. Sőt, akkor a pénzben ki nem fejezhető hasznok mellé nem társult volna az értően olvasni tudó milliók körében az a rossz érzés, hogy lehet, hogy valójában a pénzben ki nem fejezhető értékek és az ország hírének növelése helyett a csókosok gazdagodása volt a valódi cél.

És akkor nem is lenne szükség a cikkedre, megmagyarázni a VB előnyeit, mert mindenki rossz érzések nélkül át tudta volna érezni azt, amit leírtál. Ha pedig nem így működne évtizedek óta az ország, egyre növekvő mértékben, akkor lehet, hogy félmillió ember nem londoni, müncheni és egyéb távoli albérletekből lenne kénytelen tévén nézni a versenyeket, hanem a helyszínről vagy valamelyik magyar söröző kivetítőjéről, barátokkal, egy sör mellett.