Amióta divat lett magyarnak lenni, rettentően tud zavarni, ha valaki attól magyar, hogy kijelenti magáról, ahelyett, hogy a választékos nyelvhasználattal, kiváló helyesírással, irodalmi műveltséggel, netán a híres magyar emberek életének és munkásságának legalább vázlatos ismeretével bizonyítaná ezt.

Az internet korában nem is szükséges mindezt megtanulni, elég tudni, hol kell keresni.

A másik, ami nagyon zavar, ha valaki nem látja be a hibáját. 

És ez a kettő együtt rendszeresen fordul elő. Ma is szóvá tettem valakinél az értelemzavaró helyesírási hibáját, konkrétan nagyon nem volt mindegy, hogy az adott kommentben a "csalók" vagy a "csalok" szó szerepel. Az illető gyorsan átszerkesztette a bejegyzését, ezt kijavítva, de másik öt-hat súlyos hibát benne hagyva, elkezdett engem ekézni valamilyen vesszőhibák miatt. Természetesen és is szoktam hibát véteni, és ha figyelmeztetnek, megköszönöm. Ebben az esetben viszont az illető megsértődve, támadólag, azt a látszatot keltve írt vissza, hogy ő nem is hibázott, csak én kötöttem bele.

Az ilyen emberekre jellemző, hogy általánosságban támadnak, nem nevezik meg (mert nem tudják vagy nem merik) a konkrét hibát. Olyan szavak, amelyek a bejegyzésem címében szerepelnek, cenzorlistán vannak náluk. Hamarosan megérkezik a gyereke, anyukája, pasija, csaja, barátja, barátnője is, és hasonló stílusban nekem jön, mintha az életükről volna szó. Pedig nem, csupán a szellemi szintjükről.

Pedig elég lett volna egy szó: köszönöm.