Ülök a buszon, reggel.

Tele álmos, rosszkedvű, a telefonjukba bújó emberekkel.

Érkezik egy nyugdíjas néni, könnyebb átugrani, mint, mint megkerülni, lezuhan mellém. Előtte, mint a tekegolyó borította az embereket, mert kiszúrta az üres ülőhelyet.

Lezuhanása után öt másodperccel hozzám szól. Talán nem látja, hogy fel vagyok tapadva az ablakra, mert kevés a hely, talán nem érdekli.

Rövid, és lényegretörő.

- Nem tud beljebb menni?

Hát erre mit lehet mondani.

- Ha kiugrom az ablakon, akkor esetleg, de az már nem beljebb van, hanem kijjebb.

Ezen duzzog egy kicsit, aztán csönd lesz. 

Lefelé görbülő szájára már ránőtt a világ utálata.

Minden embernek előbb-utóbb úgy fog állni az arca, ahogy a leggyakrabban hordja, a vidám embereknek felfelé görbülve marad meg a szája, a morcos embereknek lefelé, mérges nézéssel, összeráncolt homlokkal. Sokat morcogott, és úgy maradt.

A baj csak az, hogy túl sok ilyen ember mászkál az utcán. Hordja magában, sugározza kifelé évtizedek rosszkedvét.

A vidám nyugdíjasok már-már csak a stockfotókon vannak. Meg a biztosítók hirdetéseiben.

Már el sem tudják hinni, hogy lehet jobb. Vidám nyugdíjast egy emberből a jókedvű, gondtalan élet tud csinálni, morcos nyugdíjast meg a gondokkal, problémákkal teli élet. 

És ezt az arcot már csak a plasztikai sebész tudná megváltoztatni.

De a mentalitást ő sem, az örökre úgy marad.