A címet Mérő Lászlótól loptam (http://moly.hu/konyvek/mero-laszlo-mindenki-maskepp-egyforma), mert nagyon kifejezi a dolgot, amit nap mint nap átélek én is, és még feltehetően sokan mások.

Bár Mérő László zseniális könyve a játékelméletről szól, a fülszövege kissé áthallásos a mai témánkkal is, idézem, és kiemelem, amire gondolok:

"Mérő László matematikus, a nagysikerű Észjárások című könyv szerzőjének új könyve a racionális gondolkodásról szól, jóllehet ilyesmi talán nem is létezik. Sok jel mutat arra, hogy az emberi gondolkodás alapvetően nem racionális, még olyan problémák megoldásában sem, amelyeknél a színtiszta logika eszközei kiválóan alkalmazhatók lennének."

 Aki ismer, tudja, hogy egész életemben igyekeztem másoknak és másokon segíteni. Az utóbbi pár évben ha valakinek segítettem, mindig elmondtam neki, hogy akinek eddig segítettem, minden esetben megszívatott, erre az aktuális alany letette a nagyesküt, hogy ő nem, soha, majd ki hamarabb, ki később elkövette ugyanezt.

 Ezért mostanában igen sokat gondolkoztam azon, hogy mi lehet ennek az oka. Ha valakinek nem segítek, - pont mint az emberek többsége - akkor nem történik meg ez; ugyan feltehetően pár napig csuklik az anyukám, de ennyi az egész. 

De ha segítünk valakinek, akkor adunk valamit: odafigyelést, az időnket, a tanácsainkat, és az esetek nagy részében előbb-utóbb a pénzünket is. És itt követjük el azt a hibát, amit nem kéne. Az illetőnek könnyebbé lesz az élete, és hozzászokik a segítséghez. Amikor ez a segítség csökken vagy elmúlik, sőt a kölcsönt is vissza kellene adni, az illető megtébolyodik. Ami eddig nem volt feltűnő, sőt az idők során már-már természetessé vált, megszűnik, sőt van valami, amit törleszteni kell.

Azt nem értem, de majd valaki biztosan rájön és talán Nobel-díjat is kap érte, hogy ebben a helyzetben miért az a gonosz, aki eddig adott, és most valamilyen oknál fogva nem tud vagy nem akar adni.

De mindig ez a végeredmény.

Egy ideig azt hittem, hogy rosszul választottam meg, kinek fogok segíteni, de kezdek arra az eredményre jutni, hogy a segítség maga taszítja a dolgot olyan mederbe, amely szükségképpen abba az irányba visz, hogy amit adok, az jár, amit visszakérek a nem igazságos, mert nekem amúgy is van, és nem fáj, ha nem kapom vissza.

Ha pedig még lehetőség van, egyesek képesek anyagi vagy erkölcsi kárt okozni, (talán bosszúból) elmondanak mindennek, elmondják mindenkinek, és egyszercsak a gonosz rosszindulatú ember leszek, aki szándékosan rosszat tesz a másiknak. Legalábbis azok körében, akik nem nekem hisznek.

A következtetés szomorú, de szükségszerű: nem szabad segíteni, sehogyan, semmikor. És nyugodt életünk lesz.